Csúnya dolog az asztalra szarni a sajtósnak is

Egy kalap alatt?

Médiatörténetet tanítok, és leginkább a magyar sajtó legkevésbé elemzett része, a vidéki érdekel. Ezért kaptam föl a fejem arra az értékelésre, amelynek szerzője a múlt század kilencvenes éveiben utánközlő lapot szerkesztett, és találkozott megyeszékhelyeken megjelenő újságokkal. Nem a Holdról jött tehát, legföljebb az átalakulási folyamat mostani állását kevésbé ismeri. Ezt fejtegette: „A főleg külföldi tulajdonosok egyenlapokat formáltak a valaha egyéniséggel bíró megyei lapokból.” Megállapítása azért ejt gondolkodóba, mert hasonló véleményekkel szembesülök a szakmában.

De vajon egy kalap alá vehetők-e a megyei napilapok?

Magyarországon tizenkilenc megye van. A legnépesebb régióban, az 1,2 millió lakosú Pest megyében már vagy évtizede nincs napilap, Komárom-Esztergomban, Fejérben és Csongrádban viszont kettő-kettő is akad. Így beszélhetünk huszonegy olyan napilapról, amely megközelítőleg azonos példányszámban lát napvilágot, mint az országos terjesztésű napilapok (egy-egymillióra becsülhetőek).

Miben különböznek a megyei napilapok az országosoktól?

Abban nem, hogy másképpen gondolkodó tulajdonosai volnának. A rendszerváltás körüli hónapokban ugyanúgy Nyugat-Európából érkeztek, elsősorban német nyelvterületről. Abban sem különböznek a megyei napilapok tulajdonosaitól, hogy lényegében ugyanabból a forgatókönyvből dolgoztak. Csakhogy korántsem közös értekezleteken csiszolták össze itteni stratégiájukat és taktikájukat, hanem a piaci logika alapján jutottak hasonló álláspontra: a magyar piacot afféle referenciaként kell fölhasználni, hídfőállásnak kell tekinteni Kelet-Európa felé. Nem ezen a kísérleti, tízmilliós piacon kell „kaszálni”, inkább az ötvenmilliós ukrán, a százötvenmilliós orosz piacon, ráadásul még a Balkánon is.

Először a terjesztésben változtatták meg a magyarországi helyzetet, tíz évvel ezelőtt ugyanis a Magyar Posta kényszerhelyzetbe hozta őket: jócskán megemelte a terjesztési tarifát. Alternatív hálózatot alakítottak ki, amelyet azóta biztonságosra üzemeltek be. Ezután következett a nyugat- európai hirdetési kultúra meghonosítása. Ezzel magyarázható, hogy a nyomtatott sajtóban sokkal tisztább viszonyok alakultak ki, mint a médiatörvény elodázása miatt később létrejött kereskedelmi rádiókban és televíziókban. A gazdasági ésszerűség jegyében a hazai sajtó külföldi tulajdonosai változtattak a nyomdahelyzeten is. Zászlóshajóikat, a napilapokat elvitték a megyeszékhelyi nyomdából, és új nyomtatóbázisokat hoztak létre például Veszprémben, Pécsett, Kecskeméten, Debrecenben és Budapesten. Utoljára a digitalizációnak rugaszkodtak neki, a kétezres évek elejétől.

A négyütemű forgatókönyv inkább csak részleteiben különbözött, mégsem lehet levonni belőle azt a következtetést, hogy összebeszéltek volna a külföldi sajtóbefektetők. Elvégre az otthoni piacon versenytársak, ráadásul a nyugat-európai polgári demokráciában nem dívik az állami (egységes) sajtóirányítás. A mi előfeltevéseinket alighanem a Kádár-korszakban kialakult beidegződések motiválják, az állampárt agitprop osztályával és a Tájékoztatási Hivatallal.

A megyei napilapok abban már igencsak különböznek az országosoktól, hogy kevésbé politikusak. Mindennapi gyakorlatukban ritkán érzékelhető a politikai tömbösödés, nem nagyon ártják magukat az országos politikába. A politikát inkább a szó közéleti értelmében fogják fel, és a helyi közügyek mentén értelmezik. Ezt a visszafogottságot mindkét politikai oldalon az állásfoglalás hiányaként róják föl nekik. Amiben van annyi igazság, hogy a több száz vagy egy-kétezer távolságban lévő külföldi tulajdonos kevésbé érzékeny a magyar belpolitikára, annál érzékenyebb viszont a hirdetési bevételre. Márpedig ha bármelyik napilapja egyik vagy másik politikai oldalra áll, akkor a két nagy szekértáborhoz kötődő cégek és egyéb magánvállalkozók aligha hirdetnek benne.

A gazdaságilag gyümölcsöző módszerből adódik az a hátrány, amit megsínylett a magyar újságíró-társadalom vidéki része. Az újságírás lényege, hogy nemcsak híreket hajtunk föl, hanem hírmagyarázatokat is fogalmazunk. Bedolgozzuk magunkat egy-egy témakörbe, és igényt tartunk arra, hogy a véleményünket is rendszeresen közreadhassuk. De ha a megyei napilapok elhanyagolják az országos politikát, akkor óhatatlanul csorbát szenvednek a vélemény-műfajok. A megyei újságíró kevésbé élheti ki magát, mint a politikailag elkötelezett országos kollégája. Kérdés persze, hogy a külföldi tulajdonosnak mennyire kell figyelembe vennie a magyar megyékben dolgozó újságírók szakmai közérzetét. Különösen akkor, ha a gazdasági eredmények őt igazolják. A rendszerváltás óta a politikailag tömbösödött országos napilapok minden három olvasójuk közül kettőt elveszítettek, a politikailag távolságtartó megyei napilapok viszont „csak” egyet.

Miben különböznek egymástól a megyei napilapok?

Folytatás: www.print-publishing.hu