A művészettörténészek már régóta sejtették, hogy
Picasso egyike volt azon első mestereknek, akik olajfesték helyett
falfestékkel dolgoztak, hogy az ecsetvonásokat elrejtő, sima felületet
hozzanak létre. Az amerikai Argonne Nemzeti Laboratórium fizikusai a
művészóriás 1931-ben elkészült The Red Armchair című festményét vonták
speciális röntgensugaras vizsgálat alá, amellyel a pigment részecskék
szintjén tudták tanulmányozni a festékanyag összetételét.
Az
elemzésből kiderült, hogy Picasso olyan zománcfestéket használt,
amelynek kémiai összetétele pontosan megegyezik az első kereskedelemi
forgalomba hozott falfestékével, a Ripolinéval. A kutatók összevetették a
mű festékanyagát a korszakban kapható Ripolin mintákkal, amelyekre az
eBay portálon tettek szert - adta hírül a LiveScience című tudományos
portál.
A szennyeződések vizsgálata révén a szakembereknek még a
festékanyag származási helyét is sikerült meghatározniuk. A
művészettörténészek szerint Picasso azért kísérletezett Ripolinnal, hogy
a hagyományos - lassan száradó és erősen elegyedő - olajfestéktől
eltérő hatást hozzon létre a vásznon. A falfesték ugyanis gyorsabban
szárad, márványos hatást, tompa éleket, vagy akár festékcseppeket is
eredményezve.
Az Applied Physics A: Materials Science &
Processing című folyóiratban közölt tanulmány szerzői szerint azonban
még mindig nem lehet teljes bizonyossággal állítani, hogy a falfesték
használata volt Picasso jellegzetes stílusának kulcsa.
(
http://www.livescience.com/26963-picasso-house-paint-x-rays.html)