(Horkai Hörcher Ferenc jegyzete)

Nincs abban semmi különös, hogyha egy politikusról kiderül, nem képes vezetni a pártját. Esetleg az országot. De akkor miért nem távozik?

Magyarország kezd belefáradni abba, hogy két műpolitikusa, a hazai közélet Stan és Pan-ja, nem képes rászánni magát a távozásra. Úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy már rég mindenki tudja: betelt a pohár, a király meztelen, az előadás pedig véget ért. Továbbra is hevesen ágálnak (leginkább egymás ellen), mintha még mindig komoly tényezők lennének a királydrámában. Holott már nem is szórakoztatóak. A levegőben lépdelnek.

Pedig milyen ígéretes volt a kezdet. Jött egy okos, nyurga és izgatott fiatalember, telve ambícióval, a zsebei sok-sok pénzzel, a múltja megannyi szeplővel, s megkérte a süldő lány korán már rég túljutott párt kezét. És egybekeltek. Világraszóló lagzit csaptak, folyt a bor dézsaszámra, az összes titkosszolga összesereglett és ünnepelte a seregek urát. Ő pedig, a KISZ világban edződött, Apró családba nősült, államvagyonon jól tartott újgazdag politikai ikon fű alatt megszerzett kormányába emelt egy még nála is ismeretlenebb „szabadelvű\\\" üzletembert, akinek a bankbetétjeit - persze megbízhatatlan - sajtóhíresztelések szerint szintén állami források hizlalták.

Úgy váltak ők ketten a hazai politikai égbolt legragyogóbb ikercsillagává, hogy ezért szinte semmit sem kellett tenniük. Hogy kinek volt köszönhető mindez, máig rejtély, fedje is jótékony homály.

Jöttek, láttak, győztek - példás pirruszi győzelmet arattak. Mára ugyanis az általuk vezetett pártok koalíciós kormányzása eredményeképp elkendőzhetetlenné vált a gazdaság megtorpanása, a társadalom jelentős részének elszegényedése, a szinte kezelhetetlen mértékű államadósság. Saját táboruk egy része is kiábrándult belőlük, hisz a közvélemény-kutatási adatok szerint népszerűségük alulmúlja az ellenzék legmerészebb álmait is. Ráadásul egy minden módon akadályozni próbált népszavazás révén a nép maga mondta ki ítéletét felettük. Ezután már nem maradt játékterük. Demokratikus politikusoknak a bizalmi tőke ilyen mérvű megcsappanását tapasztalva azonnal le kell mondaniuk, hogyha nem szeretnék teljes politikai jövőjüket nagyon hamar fölélni.

Gyurcsány és Kóka viszont, ahelyett hogy levonták volna a dramaturgiai helyzetből adódó egyetlen logikus következtetést, most újabb színjátékba fogott. Úgy tesznek, mint a ki se nem lát, se nem hall, se nem beszél. Pontosabban: kitaláltak egy olyan játékot, amelyet egymással játszhatnak, persze a média teljes nyilvánossága előtt, úgy, hogy más nem is nagyon juthat képernyőre vagy címlapra ez idő alatt. Összevesztek, mint egy szappanopera két hőse, első felindulásból szakítottak egymással, és most egy ország rághatja a körmét, hogy a következő epizódig, vagyis az április végi újabb bemutató napjáig, sikerül e kibékülniük egymással.

Ám a valóság még egy kicsit másként működik, mint egy szappanopera. A közönség ugyan még nézi a darabot, de egyre elégedetlenebb a rendezéssel. A szereposztással és a sztorival is. Pedig a médiapolitika nem pihen, nem lankad. Gyurcsány a titkosszolgálati vonalon próbál erősíteni, Kóka pedig elődjéhez, Kuncze Gáborhoz fordul, könyörgő tónusban.

Be kell látni: a két közszereplő számára ezen a színpadon már csak a politikai öngyilkosság hozhat közönségsikert. Mert hogy csillapíthatatlan szereplésvágyuk miatt feltűnés nélkül nem tudnak lelépni a világot jelentő deszkákról, az biztos. Ott viszont az ő szerepük - legalábbis ebben a darabban - már véget ért.