Hogy ne csal politizáljunk mindig.
Ez egy Kosztolányi vers, amit Karinthy Frigyesnek írt. Az érdekessége akkor derül ki, ha a kezdőbetűket összeolvassátok.

Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár még, egyre vár.
Kár
Így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.
Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.
Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ez ital illatja tégedet vár.
Nektár.
Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd
meg.
Idd meg.

?

Behódolva…

Menekülök a szörnyű végzetem elől.
Mint a kettétört bot, olyan a kapocs;
Mely összetartana, ám már képtelen.
Mint a menekülésem. Az is végtelen.
Rémületem egy pillanatra megtorpan.
Beszűkült hörgői levegő után kapnak.
Félelmem, csillagfényes templomában,
Remegő lábairól, az öreg térdeire rogy;
Gyónva bűneit egy képzeletbeli papnak.
Kincseimet mohón féltő kirohanásaim,
Milliószor leporolt, öreg büszkeségem,
Belém hegesedő, kivénhedt szokásaim,
És ellentmondást nem tűrő, forró vérem.
Erőt vesz magán gyáván megfutott énem
S elveit sutba vágva megtér az otthonába.
Fejet hajt, behódol, s már hangja sincsen;
De álmában menekül! Végtelenül, hiába..

Elillantál…

Úgy jöttél, ahogyan elszöktél.

Megleltelek a rózsák illatában,
Augusztusi fényes éjszakában,
Üstökösként átrohantad az eget
És fényed kápráztatta a szemet.

Eljátszottál pillanatnyi illúziót,
A testünk egybeforrasztó fúziót,
Morzsát dobtál nekem éhezőnek
S voltál harmatcsepp a mezőnek.

A világom zárt ablakait kitártad.
Hívtál ismeretlen; menjek utánad.
Ígértél nekem jövőt, s tágas teret,
Csókokat, simogatást, érzelmeket.

S most maradtam, mint az ujjam.
Tovaillantak a szavak s az illatok,
A szemeimet elvakító káprázatok,
Maradt a fájdalom és egy üres tér.

Szöktél. Elillantál, ahogy eljöttél.

Levél…

Vad hideg korbácsolja lelkem.
Didergősen fagyos a gondolat.
Akarásom ránca a levélbe fagy
A parkbeli padon, a vén fa alatt.

Ráncokból összeállt üzenetem,
A jégvirág fedte lábnyomoddal
Nem kelhet versenyre már soha.
De újra próbálkozom. Én ostoba!

S levéllenyomat lett, amint fájsz.
Platán levelébe sárgult szerelem.
Húsvágó szélnek őszvégi játéka,
A lombseprűk elseperte érzelem.

Én egy vagyok a levelek között.
Mások, mások. Őket is letépték.
Alánk gyújtva nem köszön senki.
Az őszi lomb senkinek sem érték.

Testedben próbálgatom az érzést.
Ott a lehullt lomb, a régi, s aszott!
Bakancsommal rúgok egy nagyot.
Roppanó testük, száraz, s fagyott.

Nem jajdul egyik sem. Némán tűr.
A lendülő lábam örömöt nem nyújt.
Kezem, levélbehalt lelkek alá gyújt;
Felégetvén vélük, a szívszorító bút.

Az akarásom ránca, már nem fagyott,
A gereblye rendezte tömegsírjába ég.
Már nem fázom, mert én több vagyok!
Nem írok neked, és nem is intek feléd.

Felfogtam már, hogy ennyi volt, vége.
Elvettem, mit vettem s ennyi megérte.
Kaptam, mit kaptam, vittél, mit loptál;
Maradtam én, s te is egyedül maradtál.

Köszönöm... :O)

Én nem ellenfélnek tekintelek...
...hanem vitapartnernek! :)

Köszönöm... Jól hangzik a politikai ellenféltől. De tényleg jólesett..

Inkább verset írj, minthogy politizálj. :)
(Szóval egész jó.)

Ülök és várlak.

A tudatom ébredése óta várlak.
Emlékszem, meggyűltek az évek
s feltornyosult a megvárattatás.
Közben, mosolyok fürösztgettek,
Szép szavak, szívesség, kézfogás.
Lassan gyanús lettem magamnak.
Majdan, előrebukván a jövőm felé,
(hogy ki jön még s ki az, ki nem jön)
testembe fagyott a maradék lehelet
- meggyűlöltem, akit várni kellett -
s most az eszméletem hideg falára
kikönyökölve bámulok szerteszét.
Közben, mint az igazi boldogok;
a régvolt, tétovázó ifjúságomra,
és lépteid kopogására gondolok.