Rendszerváltó szemmel

2007.08.06. 07:55:00

Nem új keletű próbálkozás mérlegre tenni a rendszerváltozás pozitív és negatív következményeit. Sokan, sokféleképpen vállalkoztak már erre a feladatra. Aktualitása mindaddig nem évül el, míg az ország valamennyi lakója egyaránt elégedett nem lesz saját életével és a közállapotokkal. Ezt a helyzetet pedig egyelőre csak igen nagy képzelőerővel lehet megidézni.

h i r d e t é s

A Magyar Katolikus Rádió Délutáni találkozás című műsorában Kulin Ferencet, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánját, az MDF egykori alapító tagját invitálta a mikrofon elé, hogy a kérdéses időszak fontosabb vonatkozásairól az azóta eltelt húsz év tükrében elmondja véleményét. A felkérés apropóját az adta, hogy az Írószövetségben nemrég elindult a Bajza Szalon rendezvénysorozata, melynek nyitó eseménye a Lakitelek húsz éves című kerekasztal-beszélgetés volt, többek között Kulin Ferenc részvételével.

Az induló MDF, amint az Lakitelek nevét is fogalommá tette, eszmeiségében, a múlt rendszer megváltoztatására irányuló elképzeléseiben a mai napig vállalható. Kulin Ferenc szerint a párt 1987-es tanácskozása reális alapokon nyugvó alapelveket fektetett le. A hamarosan jelentkező problémák nem is magukkal az elvekkel, hanem a történelmi környezettel voltak. Bebizonyosodott, a magasztos elképzelések nem elegendőek az igazi fordulathoz.

A rendszerváltoztatás szándéka ugyan valós, de hiányos helyzetértékelésen alapult. Az MDF jól ismerte a magyar társadalmat feszítő gondokat, a belpolitikai helyzet tarthatatlanságát, ám a világpolitikai körülményekre lényegében nem volt rálátásuk, inkább csak később tévesnek bizonyuló feltételezéseik.

Ráadásul a hazai viszonyok sem voltak tisztán értelmezhetőek. 1987-től 1989 októberéig úgy tűnt, a volt uralkodó párt, az MSZMP soraiból létrejön egy olyan életképes, európai szociáldemokrata hagyományokra épülő párt, amely az úgynevezett népi baloldalt maga mögött tudva, megfelelő szövetségest jelenthet az MDF számára, a hatalmat megtartani akaró szocialistákkal szemben. 1989 őszétől azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez az elképzelés vágyálom maradhat csupán, így az MDF Bíró Zoltán nevével jelzett vezetése átadta helyét Antall Józsefnek. A párt ezzel képes volt elszakadni attól a helyzetértékeléstől, amely figyelmen kívül hagyta a keleti blokk többi országában zajló folyamatokat, és terveit arra alapozta, hogy csak nálunk, elszigetelten történnek a változások.

A nyolcvanas évek végén Közép-Kelet Európa társadalmának lavinaszerű átrendeződése a demokratákat is válaszút elé állította. Dönteniük kellett, vajon ezúttal a nyugathoz, avagy ismét kelethez húzzanak. Antall József ekkor hirdette meg az euroatlanti integrációs programot, mely az általános irányvetésen túl már konkrét elhatározásokat is szükségessé tett. Az MDF-nek határoznia kellett, majdani, európai parlamenti munkáját a szocialista, a liberális, vagy a kerszténydemokrata frakcióban kívánja-e végezni.

A tagság, a párt hagyományait, szellemiségét véve alapul természetesen a kereszténydemokrata út mellett szavazott. Vagyis az európai térséget véve figyelembe ekkor már egy kereszténydemokrata néppárt része-, és az euroatlanti integráció elkötelezettjeként tervezte jövőjét az az MDF, amely idehaza eredetileg balról várt szövetségest. Ez a folyamat Kulin szerint, a párt jelentős fejlődését mutatja.

A másik fontos téma, melyet a műsor érintett, a rendszerváltás jelentősége volt. A bölcsészdoktor kifejtette, ez leginkább abban rejlett, mi magyarok, miként éltük meg, hogyan illesztettük be életünkbe ezt a jelentős változást.

Az események sorában kétségtelenül érzékelhető volt bizonyos forradalmi hangulat, főként a humán értelmiség körében. Ez azonban nem volt más, mint korábbi, hasonló történelmi helyzetekben már megtapasztalt civil aktivitás. Nem lebecsülendőek ezek a mozgolódások, csakhogy a forradalmi lelkület önmagában még nem elég a forradalomhoz. A nemzeti egység, mely az egyébként tagolt társadalmat egy célért - ebben az esetben a központi hatalom ellen összefogta volna -, hiányzott, sőt, a magyar viszonyok épp az ellenkező irányba tartottak. 1989-re már szinte elviselhetetlenné vált az ország polarizációja, ráadásul ekkorra jól érzékelhetővé vált az MSZMP és egyes ellenzéki pártok (SZDSZ) összejátszása is.

Nem adatott meg az idegen, elnyomó hatalom elleni gyűlöleten alapuló összefogás lehetősége sem, hiszen a Szovjetunió addigra már egyébként is a végét járta, a másik szuperhatalom, az Egyesült Államok pedig akkoriban épp a megmentő szerepét töltötte be a mesékre éhes magyar főkben.

A külföldi sajtó és a többi országokba járás hiányában a világ valós viszonyairól szánalmasan kevés információval rendelkező rendszerváltók szinte semmit sem tudtak azokról a nemzetközi szinten zajló változásokról, melyek később a hazai rendszerváltást is döntően befolyásolták, így az MDF egyik legfőbb politikai célja annak a szociális piacgazdaságnak a hazai megvalósítása volt, melynek modelljéül Nyugat-Európa egyes társadalmaiban, de főként a Nyugat-Németországban működő kereszténydemokrata szemléletű társadalmi, politikai szerkezet szolgált.

Ennek a politikai berendezkedésnek, mint kiderült, körülbelül öt éve volt hátra, mivel az Egyesült Államokból eredő, szabad piacgazdaságra épülő újhullám 1995-re elsöpörte ezt a hagyományos emberi értékeket is szem előtt tartó irányzatot. Azóta pedig ez a gátlástalanul terjeszkedő vadkapitalizmus az úr.

A rendszerváltás óta eltelt húsz év Kulin Ferenc megítélése szerint természetesen igencsak vegyes képet mutat. Az Antall-kormány, majd 1998-tól a polgári kormány eltérő körülmények között ugyan, de képes volt megvalósítani egyet s mást az MDF eredeti elképzeléseiből. Mára viszont, az előző ciklusban és jelenleg is hatalmon lévő koalíció a gyeplőt a lovak közé dobva erényt csinált a szabad piacgazdaság diktátumainak követéséből, azaz egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy nemzet létéért felelős, elhivatott társaság, hanem sokkal inkább, mint egy csapat pénzéhes bukméker a lóversenypályán. Súlyos problémát jelent továbbá, hogy a média, melyet szintén lenyúlt a tőke, és a piac működtet, úgy szervezte meg önmagát, hogy a rendszerváltás igazi céljainak közzétételére csak minimális lehetőség áll rendelkezésére az értelmiség azon részének, amely egyáltalán hajlandó értük szót emelni. Ebben mutatkozik meg az úgynevezett sajtószabadság igazi kérdése. Manapság tényleg mindenki azt mond, ír, amit akar, a kérdés csak az: meddig ér el a szava.

Egyetemi oktatóként szomorúnak tartja, hogy a fiatalok, akik mindenkor a változás motorjai voltak, ma nem látnak maguk előtt olyan közös célt, mint nagyapáik. Pusztán az eltérő színekben acsarkodó belpolitikai erők gyakran meddő küzdelmét szemlélhetik, igazi hittel egyik mellé sem tudnak odaállni. Meggyőződésük eredetét jól mutatja, hogy a tizennyolc éves szavazók épp olyan megoszlásban voksolnak jobbra avagy balra, mint felnőttebb társaik, szinte klónozva vannak.

A rendszerváltó politikus mindenesetre bízik abban, hogy belátható időn belül bekövetkezik egy olyan esemény, amely végre megfelelő irányt szabhat a fiatalok lendületének, és igazi változásokhoz vezetheti az országot.

(Az írás a Magyar Katolikus Rádió Délutáni találkozás című műsora alapján készült.)

h i r d e t é s