Családi tetemrehívás

Nem ok nélkül szerepelt a nemrég zárult Kortárs Drámafesztiválon a kecskeméti Katona József Színház Hosszú út az éjszakába című előadása. Egy boldogtalanságban dagonyázó családot látunk, embereket, akik nem tudnak megbirkózni saját múltjukkal. Mindennapi a kép – O’Neill drámáját Zsótér Sándor rendezése szikárosította húsbavágóvá.

A közismert darab Zsótér kezében éles szike, amely könyörtelenül metsz bele az emberi sorsokba, kapcsolatokba, s tárja fel a kelést. És amely kés alá alázatosan fekszenek szerepükkel a színészek. Így mind az öt színésznek vannak remek, szívbemarkoló pillanatai vagy gesztusai. Zsótér amennyi mankót elvesz tőlük eszközök terén (pl. korban, gesztusrendszerben), annyit ad is.

A rendezés talán legfontosabb momentuma, hogy a korosodó, két felnőtt gyermekkel rendelkező anya szerepét egy merész huszárvágással a fiatal, hamvas Trokán Nórára osztotta, és ezzel a múlt reményeit a zsákutcába torkollott kudarcos jelenbe égette fájó mementóként. Rímelve azért magára a drámára is, ahol e múltban élő s révedő Mary Tyron szintén a jelenbe dermeszti az elillant boldogság emlékét.

A múltnak e fizikai síkon való tetemrehívása és a jelennel való széttartása azonban még zsigeribbé teszi az elvesztegetésével való szembesülést. Trokán kitűnően érti, s érzékeny játékával tükrözi e rendezői szándékot, alakításával méltán nyerte el a legjobb színésznő díját a Vidéki Színházak Fesztiválján. Sem elfogadni, sem elítélni nem tudjuk e múltjuk foglyaként élő, alkohol- és ópiumködbe burkolózó családot. Megérteni, szánni lehet csupán őket.

E házban nem tudnak megbocsátani egymásnak, de legfőképp önmaguknak, egykori mulasztásaikért, gyengeségeikért. A szeretet pedig, úgy tűnik, nem elég. A megbocsátás persze csak kívülről könnyű. Számunkra, akik a nézőtérről nézzük őket. Ám Ambrus Mária leleményes díszletében óhatatlanul mi is családtagokká leszünk, merthogy e titkokkal és bűnökkel teli családi asztal másik oldalán tulajdonképpen mi magunk ülünk.