Hirdetés


Egészségügyi piárral nyert novellapályázatot a kalocsai csinos-nővér!

Egészségügyi piárral nyert novellapályázatot a kalocsai csinos-nővér!

kalohirek.hu

2016.10.06. 06:24

Egészen elképesztő az egészségügyben dolgozók elszántsága annak ellenére, hogy a bérek, ugye, a körülmények ugye, a viszonyok ugye... és ahogy miondani szokták, és mégis mozog a föld, amit be is mutatott a kalocsai gyógyszer-asszisztens!

Hirdetés

Az Ápolók világnapja alkalmából hirdetett irodalmi pályázatot a Gyógyító Nőkért Alapítvány, amelynek rangos bírálóbizottsága Szabó Lászlóné, a Kalocsai Szent Kereszt Kórház Tüdő Belosztálya gyógyszer-asszisztensének pályaművét ítélte a legjobbnak. A nővér az osztályon daganatos betegsége miatt fekvő Sanyi bácsi történetével nyerte el az első díjat és az azzal járó pénzjutalmat, amelyet Budapesten, az Alapítvány őszi, Gyógyító Nők Est című rendezvényén, a pályaművek bemutatását, felolvasását követően adnak át. Az arra érdemes munkák megjelentetéséről az Alapítvány gondoskodik.

Ezúton is gratulálunk Szabó Lászlóné Tündének, a díjnyertes pályázatot az alábbiakban olvashatják.

 

„Általános ápoló és asszisztens, valamint gyógyszertári szakasszisztens végzettségemmel 2010-ben kezdtem el dolgozni a kalocsai kórház tüdő belgyógyászati osztályán. Amikor először léptem be az osztály ajtaján, a számomra addig ismeretlen látvány napokig tartó felkavaró élményt jelentett. A főnővér végigkísért a közel száz méter hosszú folyosón, és ahogy elhaladtunk a kórtermek előtt, akkor még laikus szemekkel nézve hamar felismertem, itt igazi küzdelem folyik a betegek életben tartásáért.

Bepillantást nyertem a súlyos, magatehetetlen betegek szenvedéseibe, mely olyan megrendítő volt számomra, hogy azt gondoltam, talán soha nem tudok itt dolgozni. Fájdalomtól eltorzult arcok, kiüresedett tekintetek, lesoványodott, az élet jeleit alig mutató, mozdulatlanul fekvő betegek látványa félelemmel töltött el. Miután végigsétáltunk a folyosón, a főnővér a nővérszobába vezetett, ahol bemutatott leendő kolléganőimnek.

Mosolygós arcok fogadtak, de mindezen túl, fürkészve a tekintetekben, valami csodálatos harmóniát, családias légkört véltem felfedezni, ami világossá tette számomra, hogy itt, ezen az osztályon csak ilyen optimizmussal, életszeretettel lehet dolgozni. 

Első munkanapjaimat a kíváncsiság és a tanulás töltötte ki. Lassan megismertem a betegeket, kolléganőimet. Már a kezdet kezdetén kirajzolódni látszott, hogy itt nemcsak szakmai munkáról, nemcsak elvégezendő feladatokról van szó. Itt olyan összehangolt csapatmunka, olyan tisztelet és különleges kapcsolat mutatkozik beteg és ápoló között, hogy a kezdeti bizonytalanságom, félelmem teljesen megszűnt.

Tudtam, hogy hazaérkeztem! Azt hinné az ember, hogy egy ilyen súlyos osztály tele van monitorokkal, különleges technikai eszközökkel, melyek a beteg megfigyelését és gyógyítást szolgálják. Időközben rájöttem, hogy itt az ápolás legmagasabb szintjét egész más dolog képezi, amely sok esetben többet jelent minden elektromos szerkentyűnél. De, hogy mi az a „más dolog”, azt a következő, megtörtént esetet talán mindenki számára érthetővé teszi. A történetet maga az Élet írta.

Novembert írtunk. A sürgősségi osztályról egy vak, idős bácsit hoztak hozzánk tüdődaganattal. A beteg felvételét én végeztem. Elhelyeztem egy csendes, három ágyas kórteremben. A beteg elmesélte, hogy felesége halála után fia nem tudta az ápolását felvállalni, így egy fogyatékkal élőknek fenntartott intézményben helyezte el. Elmondása szerint egy éve már senki nem látogatja, néha a fia csomagot küld és levelet ír, amit a vele foglalkozó nővérke olvas fel. A 16 és 18 éves unokájával az otthonba költözése óta nem találkozott, pedig nagyon szereti őket. Miközben mesélt, a múltbeli élmények elhomályosították tekintetét, és arcán lassan legördültek az első könnycseppek. 

Kipakoltam a kis táskájából, melyben találtam egy fényképet a fiáról a feleségével és két gyermekével. A képet kérésére az éjjeliszekrényre helyeztem. A vak bácsika, akit Sanyi bácsinak hívtak, az ágy körül segítséggel ugyan, de ellátta magát. Napközben gyakran figyeltük, beszélgettünk vele, azokról az időkről mesélt leginkább, amikor még feleségével igazi meghitt kapcsolatban élt.

Néhány nap elteltével már hangunkról megkülönböztetett, megismert bennünket. Tudta ki a laboros nővér, ki a gyógyszeres, ki a főnővér. Hihetetlennek tűnik, de néhány hét után már az összes kolléganőt felismerte, volt akit a mozdulatairól, volt akit a kezéről, vagy éppen az illatáról. Az infúziós terápia, a törődés és gondoskodás megtette a hatását. Lassan visszatért az étvágya, fizikailag megerősödni látszott. Az osztályunkra való bekerülése előtt kapott egyéb kezelések mellékhatásai csillapodni kezdtek. Hányingerre már nem panaszkodott, általános állapota, így közérzete is napról napra jobb lett. Napközben gyakran ült az ágy szélén az ajtóval szemben. Mintha várt volna valakire. Az egyik reggel a hat órai műszakváltásra érkezve bepillantottam a szobájába. Nyugodtan aludt, a családi fotóval a kezében. Bejövetele óta minden este így aludt el.
Reggelente ha meghallotta a nővérek mosdatáshoz való készülődését, maga mellé készítette a tisztálkodáshoz szükséges kellékeket, hogy ezzel segítse munkánkat.

Egy reggel azonban másképp találtuk az ágyában. Erősen zihált, kapkodta a levegőt. Gyengéden ébresztgetni kezdtük, s ahogy megérintettük a bőrét, az verejtékes és forró volt. Magas lázat mértünk. Langyos vízzel lemosdattuk, homlokára nedves törlőkendőt helyeztünk, majd az orvos utasítására lázcsillapító injekciót adtunk. Egy óra elteltével, mikor már csak hőemelkedést észleltünk, fekvőkocsin elszállították röntgenfelvételre.

Sajnos a film tüdőgyulladást mutatott, de emellett az is látszott, hogy a daganat olyan előrehaladott stádiumban van, hogy lassan el fogja zárni a légcsövet. Ezt az osztályunkon végzett bronchoszkópiás vizsgálat is alátámasztotta. A tüdődaganatos betegeknél maga a daganat a környező szövetekben gyulladást provokálhat, így nemcsak maga az alapbetegség, hanem már a gyulladás is rontja a beteg állapotát, gyengíti szervezete védekezőképességét. 

Kis, törékeny betegünk az infúzióba már antibiotikumot, szteroidot és lázcsillapítót is kapott. Teljesen legyengült, étvágytalan és gyenge lett. Sűrűn látogattuk, pár kedves szóval bátorítottuk, a közeli kantinból gyümölcsöt vásároltunk. Az ágy mellé érve gyakran megfogta a kezünket és halkan csak annyit mondott:
- Nagyon sok szeretet kapok itt, ez tart életben.
S valóban, valami őserőtől vezérelve egy hét elteltével ismét kezdett visszatérni az étvágya, napközben kiült az ágya szélére úgy, ahogy szokott, az ajtóval szemben. Láza már nem volt, de arca szürke, és gyakran már nyugalmi helyzetben is légszomjra panaszkodott. Ahogy terjedt a betegség, a tünetek úgy súlyosbodtak. Már napközben is kezében tartotta azt a családi fotót, mely az összetartozásra, egy igazi családra emlékeztette. Azokra az időkre, mikor még vakságra ítélve is gondtalan és örömteli életet élt. Tudtuk, nincs olyan kezelés, nincs olyan gyógyszer, amely megmentheti az életét, de tisztában voltunk azzal, hogy az emberség, az empátia megkönnyítheti a szenvedést, na’, meg egy valami.
A szociális intézményből érkező nővéreken keresztül sikerült felvenni a kapcsolatot Sanyi bácsi fiával, akit arra kértünk, ha teheti, látogassa meg haldokló édesapját. A fia közölte, hogy a közeljövőben nem tud bejönni az édesapjához, mert külföldön dolgozik, így leghamarabb karácsony környékén érkezik haza.

Az ünnepekig még három hét volt. Sanyi bácsi állapota egyre romlott. A röntgenfelvételek egyre súlyosbodó állapotot mutattak. Már teljes ápolást igényelt, morfin tapaszt, folyamatos infúziós kezelést kapott, emellett már állandó oxigén terápiára is szüksége volt. A gyengéden összegyűrt családi fotó volt az egyetlen lélekmelengető, valamint az a szeretet, amelyet mi, nővérek tápláltunk felé nap mint nap.

A daganatos sejtek lassan leszűkítették a levegő útját, melynek következtében Sanyi bácsi nagy szenvedések árán kapott csak levegőt. Mikor a nagy csatában kimerült, pár órára elbóbiskolt, majd napról napra egyre több időt töltött alvással. Mintha szervezete ilyenkor erőt gyűjtene, tartalékra állítaná azokat a funkciókat, melyekre nagy szüksége már nincs.
Már csak pár nap választott el bennünket a szent estétől. A legtöbb beteg „sietett meggyógyúlni”, hogy családi körben tudja ünnepelni a karácsonyt. Sanyi bácsi maradt. Közvetlenül a szent estét megelőző napokban betegeink éjjeliszekrényére pici fenyőfákat, illatgyertyákat, szaloncukorral megtöltött kosárkákat helyeztek el a hozzátartozók. Ilyenkor megjelentek a betegágy mellet azok az ismerősök is látogatóként, akikkel addig ritkán, vagy soha nem találkoztunk.

December 24-én Sanyi bácsi életének egyik legszebb pillanata érkezett el. A reggeli fürdetésnél azt kérte tőlünk, hogy borotváljuk meg és ültessük fel, félig ülő helyzetbe. A beteget két oldalról, párnákkal próbáltuk megtámasztani, mert annyi ereje sem volt már, hogy megtartsa magát. Megborotváltuk, tiszta pizsamát kapott és az éjjeliszekrényére mi is elhelyeztünk egy aprócska karácsonyi ajándékot.

Boldog volt. Lassan beesteledett. Előkészültünk a vacsora és gyógyszerosztáshoz. Bekapcsoltuk a folyosón ünnepi díszbe öltöztetett fenyőfa izzóit. Ekkor pillantottunk meg Sanyi bácsi ágya végénél álló fiát a két unokájával.

Kis betegünk erre a csodára várt! Nem adta fel a betegséggel vívott csatáját mindaddig, amíg nem találkozott, még egyszer utoljára szeretteivel. A hónapokig tartó szenvedés, amely nemcsak testi, hanem mélyen lelki eredetű is volt, ezen a napon véget ért.
Betegünk a hozzátartozók távozása után még aznap este, végleg elment, megbékélve. Remélhetőleg magával vitte azt a sok-sok szeretet, amit tőlünk kapott és azt az utolsó meghitt együttlétet, melyet fia és unokái adtak neki az utolsó órákban. 

Számos hasonló történetet írhattam volna. A tanulság mindegyik megtörtént esetnél ugyanaz lehetne. Hittel, szeretettel gyógyítani, magunkból adni. Ez a legnagyobb gyógyító erő!”

Szabó Lászlóné 
gyógyszertári szakasszisztens Kalocsa Szent Kereszt Kórház

Még nincs vége! A cikk folytatódik a következő oldalon.

Hirdetés