Bugaci kocsmáros a Kossuthon

2012.02.08. 05:53:00

„Akkor puszta ám igazán a puszta” csak nem tudom, hogy mikor, mert Petőfi a zord telet álmodta a rónaságra. Ahogy jöttem egyrészt pusztát sem láttam, mert kis erdőségeken, csalitosokon keresztül vezet az út ide Bugacpusztára a Karikás csárdáig. Itt azonban már kitárul előttem a látóhatár, sejthetem, hogy mire gondolt a költő. De mire gondolt Kovács Zoltán, amikor ebbe a vállalkozásba belefogott?

h i r d e t é s

Arcvonások, a Kossuth Rádió portréműsora
Kovács Zoltán, a bugaci ménesgazda

Köszöntöm Önöket kedves hallgatóink, ifjabb Tóth György vagyok. „Lóra magyar, lóra!” szólít versében Arany János, de manapság nem sokan tudnak eleget tenni a költő felszólításának. Van aki anyagiak, van aki lehetőség és megint mások bátorság híján. Ám akadnak olyanok is, akiknek nem az jelent örömet, ha maguk nyeregbe pattanhatnak, hanem ha ezt a lehetőséget megteremthetik másoknak. Kovács Zoltán, a bugaci korcsmáros, a puszta szerelmese, a ménesgazda ezek közé tartozik, talán azért, mert úgy gondolja, arra teremtetett, hogy másokat szolgáljon. Nála vendégeskedünk a következő félórában.

„Akkor puszta ám igazán a puszta” csak nem tudom, hogy mikor, mert Petőfi a zord telet álmodta a rónaságra. Ahogy jöttem egyrészt pusztát sem láttam, mert kis erdőségeken, csalitosokon keresztül vezet az út ide Bugacpusztára a Karikás csárdáig. Itt azonban már kitárul előttem a látóhatár, sejthetem, hogy mire gondolt a költő. De mire gondolt Kovács Zoltán, amikor ebbe a vállalkozásba belefogott?

Amikor ide kerültem Bugacra, vagy egyáltalán felmerült az, hogy Bugacra jövök pont az volt az érdekes ebben, hogy amekkora szabadság van itt, akkora szabadság van akár a rendezvények, akár az emberekkel való találkozás terén. Egy idegenforgalmi központ, rengeteg fajta embert jelent, sokkal szabadabb volt, mint egy szállodában dolgozni.

Az nem is lehet kétséges, hogy a négy fal között, vagy a végtelen látóhatár szélén, mert mindig a szélén van az ember. Az egy egészen más mentalitást igénylő dolog. Felépíteni szinte a semmiből egy ilyen a magyar pusztát minden ízében bemutató, az állatvilágot, a betyárvilágot ide álmodó, a nomád állattenyésztést itt bemutató vállalkozást létrehozni, mint felemelni a telefont, intézni a szálloda ügyeit, a vendégeket fogadni, tehát egészen más alapállást igényel.

1970-ben mikor először ide kerültem Bugacpusztára megfogott ez a puszta, és ez a környezet. Éveken keresztül valamilyen kapcsolatban voltam a pusztával Hol úgy hogy az Aranyhomok Szálloda üzemeltette amelynek az igazgatóhelyettese voltam, és elszámoltatásilag a szállodához tartozott. Majd amikor a Bács-Kiskun Megyei Idegenforgalmi Hivatalhoz kerültem, akkor is hozzám tartozott a bugaci idegenforgalom. Azután a kilencvenes években, amikor magánvállalkozásba lehetett kezdeni ebben a szakmában, akkor végképp ide kerültem, először bérlőként, azután pedig tulajdonosként.

Továbbra sem érzem – érteni értem, de nem érzem – hogyan határozza el magát az ember, hogy egy íróasztal mögül lóra ül. Most ezt természetesen átvitt értelemben gondolom. Persze az hogy mások milyen munkát végeztek és azt ellenőrizni, megint csak más dolog, mint a saját pénzét, idejét, fáradságát áldozni valamire.

Én azért azt mondom, hogy nem annyira összehasonlíthatatlan ez a két tevékenység, mármint a szálloda szakma és a bugaci idegenforgalom. Mind a kettő idegenforgalmi termék, amelyet el kell tudni adni, tehát itt is gyakran ülök íróasztal mellett. Az hogy ez a tevékenység azzal bővül, hogy itt lovakat tartunk meg állatokat, míg egy szálloda meg azzal bővül, hogy van fittness központ, van uszoda. Tehát ez nincs igazán ellenemre, szerettem ezt a pusztát. Azt hiszem, hogy alapvetően ez volt a döntő.

Meg a véna, az örökség, amit az ember magával hoz. Önnek a nagyszülei is és a szülei is ezen a területen dolgoztak, gondolom kiskora óta ez vette körül.

Ez így van, a nagypapám pincér volt, Békéscsabán a Fiume szállodában dolgozott. Majd Kecskemétre költöztek ahol – manapság már nem nagyon van ilyen intézmény, de akkor úgy hívták, hogy Katolikus Legényegylet – bérlők voltak nagyon sokáig. A háború utáni időszak vetett ennek véget. Szüleim szintén vendéglősök voltak, kocsmárosok, ebbe nőttem bele, valójában így volt. Állítólag már nagypapáéknál is a kocsma küszöbébe vertem a szöget. Nem tudom, hogy ez volt-e a legjobb játszótér. Így kerültem ebbe bele. A gimnázium harmadik osztálya után, a nyári szünetben bekerültem Kecskemétre az Aranyhomok Szállodába kisegítő pincérnek és ott ragadtam. Miután leérettségiztem és visszamentem.

Maradt a kocsma, csak elegánsabb formában?

Igen ennek meg egy nagyon érdekes oka volt. Az én édesapám nyitotta az első Bács-Kiskun megyei szállodát a Dunapataji Szeliden, a Szelidi tó szállodát és én ott egy szezont végig töltöttem vele. Már akkor nagyobbacska fiú voltam és igazából azt hiszem akkor tetszett meg ez a szálloda szakma. Ő jobban szerette volna, ha maradok a kisvendéglőnél, hiszen az övét úgy hívták hogy Fehér Galamb vendéglő. Tehát ő jobban szeretett volna ezen a szinten én meg nem. Később édesapám büszke volt arra, hogy az Aranyhomok Szállodában – végig járva a szamárlétrát – a tanulóból üzletvezetőként hét évig igazgatóhelyettesként tizenöt évet lehúztam. Ezután jött egy váltás az életemben, miután nem én lettem az igazgató, elmentem egy másik területre dolgozni, ami szintén Bugachoz kötődött. Azt hiszem 1982-ben lettem az alakuló Bács-Kiskun Megyei Idegenforgalmi Hivatal, a későbbi Pusztatourist igazgató helyettese. Ott is elég sok évet lehúztam, ez egy nagyon jó időszak volt az életemben. Fejlődtünk, jó viszonyt ápoltunk a megyei vezetőkkel ők is szerették az idegenforgalmat akkor nyitott a Sugovica szálloda, a kalocsai Csipke Hotel, kempinget építettünk Tősfürdőn, megépült a kecskeméti Hotel Három Gúnár, tehát ez egy nagyon szép időszak volt az életemben. A kérdés igazán itt éles: hogy-hogy nem maradtam továbbra is szállodás. Mindezek mellett a Bugacra való értékesítés, a Bugacra való vendégszervezés mindig hozzám tartozott.

Nem lehet megunni? Ha az ember állandóan ugyanoda megy, mert ugyanoda kell mennie, ugyanaz a látvány fogadja, ugyanazok a gondok, ugyanazok az örömök. Tehát egy idő után azt mondja, hogy jó, de most már mindig ugyanaz?

Vannak kétségkívül nehéz időszakok, amikor az ember így gondolkodik, de azután jön egy apróság, születik egy csikó, vagy kimegyek és látom a szürkeborjakat, akkor megint újra helyre jövök. Vagy jön egy új rendelés, amivel lehet egy szép programot készíteni, akkor megint azt mondom, hogy csinálni kell ezt tovább.

Apropó, ha már a lovakat, meg a gulyát említette, milyen a viszony az állatokkal?

Nekem sokáig nem volt ezekkel az állatokkal különösebb kapcsolatom. Úgy éreztem, hogy ez része ennek az egész programnak, ezeket az őshonos állatokat tartani kell, be kell mutatni az utókornak, de úgy különösebben nem kötődtem hozzájuk. Egészen addig amíg a tulajdonomba nem kerültek. Ez nem olyan régen van, hiszen 2006-tól lettem tulajdonosa a Bugaci ménesnek és a hozzátartozó állománynak. Azóta bizony sokkal közelebb vannak hozzám és nagyon sokat is törődök azzal, hogy ez az állomány úgy nézzen ki, ahogy kinéz. Itt egy Kisbéri félvér állomány van, ami az ország egyik legjobb ménese ebben a kategóriában.

Most olyasmit mondok el, ami egyébként nem tartozik a hallgatókra: Tősgyökeres városi gyerek vagyok, a közelébe nem jártam tanyáknak, falvaknak gyermekkoromban. Ma, ha meglátok egy lovat ez úgy hat rám, mint a kábítószer. Egyszerűen elborul, elbódul az agyam és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy oda menni, ráhajolni, megsimogatni. Van valamilyen ilyen érzése?

Természetesen van, ezt az fűszerezi, hogy amikor nyolcvan-száz lovat meghajtanak a csikósok és az végigszáguld a pusztán és kirázza az embert szinte ez a látvány.

Lovagol?

Nem lovagolok, igazából ez is nagyon érdekes dolog, soha nem szerettem gyerekkoromban sem az istállószagot, meg egyebet. Lovagolni nem lovagolok, kocsikázni természetesen szoktunk, de én nem vagyok ilyen értelemben lovas ember. Inkább tartom a lovat, inkább ménesgazda vagyok.

Amikor a gyerekkorról beszélünk, akkor nem csak a család van ránk hatással. Bár néhány mondatot még beszéljünk a családról és a szellemiségéről, a légköréről, hiszen a hivatásról már beszéltünk. De nem csak a család, hanem az iskola is befolyásolja az ember életét. Nézzük milyen volt ez a család és milyen volt az a néhány esztendő, amikor az iskolában nemcsak tudást, hanem szellemiséget is kapott!

Szerencsés voltam. A gimnázium után felvételiztem ugyan a Vendéglátóipari Főiskolára, ám nem vettek fel. Nem azért mert piarista diák voltam, hanem azért mert egyszerűen nem tanultam megfelelően. Én viszont dolgoztam tovább az Aranyhomok Szállodában, felszolgáló lettem. Egy felszolgáló versenyen gyorsan mestervizsgát szereztem, így nem sokáig voltam tanuló. A kecskeméti Aranyhomok Szálloda, éppen akkoriban, 1962. december 31-én nyitott. Szinte az első modern szálloda volt Magyarországon. Nagyon sok jó felszolgáló, jó szakács került ide Budapestről nyitó embernek és bizony tőlük nagyon sokat lehetett tanulni. Hogy a legnagyobbat említsem, az Oscar díjas, háromszoros olimpiai bajnok mesterszakács Lukács István, akivel együtt dolgoztam, de nagyon sok olyan éttermes szakember meg egyszerű pincér, akik valóban tudták azt, hogy ez a szakma alázattal jár, tehát például ezt is tőlük tanultam.

Azért ne menjünk el ilyen félmondattal, amellett hogy piarista diák volt. Nem volt annak idején jó ajánlólevél, ha valaki egyházi iskolában végzett!

Elsősorban édesapámnak köszönhetem, hogy piarista diák lettem. Szegény családból származott, nem sikerült neki elvégezni és azt mondta, ha fia születik, őneki el kell végezni. El is végeztem, el kell mondjam, amit az egyházi iskolában tanultam utat mutatott egész életemben. Az az ember volt az osztályfőnököm – Jelenics István – aki Antal Józsefnek is gyóntatópapja volt. Mi voltunk az első osztálya. Olyanfajta utat mutatott nekem emberileg is, amelynek köszönhetően ezt végig tudtam vinni. Nem éreztem annak hiányát, hogy nem vagyok a pártnak tagja. Tettem a dolgomat tisztességesen és ezáltal minden sikerült. Tehát nem mondhatom azt, hogy bántott az a rendszer. Valószínűleg azért is, mert annak ellenére, hogy piarista diákként bekerültem az Aranyhomok Szállodába, és ott a párttitkár behívatott és azt mondta nekem: most érettnek tartjuk magát, hogy belépjen a pártba. Én akkor azt találtam mondtam, hogy amíg egy pártban az eszme irányít és nem az elvek, addig nem szeretnék párttag lenni. Ettől a perctől kezdve soha nem szólt hozzám senki, hogy legyek párttag. Valószínűleg az a sok alkalmazkodás, ami bennem van a szakmából kifolyólag, oda vezetett, hogy szót tudtam érteni a megyének a nagy vezetőivel. Így a végén eljutottam egy csomó olyan állami pozícióba, amelyekről természetesen mindenki azt hitte, hogy párttagsággal jár.

1990-et írunk, kijövünk ide és körülnézünk. Milyen kép fogadta volna akkor a látogatót, aki itt megállt. Nem is tudom volt-e már akkor itt csárda?

Ahol most mi itt ülünk, a csárdának az emeletén, nem volt semmi. Úgy kezdődik az egész, hogy nem volt csárda se. Volt egy információs bejárat, ahol a Nemzeti Park árulta a jegyet. Volt még egy félig kész büfé ezen a helyen, ahol mi ülünk. Azután ebből lett szép lassan, évek alatt az, ami most itt látható. Először megépült a csárdarész. Még csak nyitott terasz volt, tehát csak nyáron tudtunk üzemelni. A következő lépésben zárttá tettük, majd megcsináltuk a fűtést, tehát szépen lassan alakult ez az egész vállalkozás. Még azért nem beszéltünk egy dologról, nagyon szép üdülőtanyáink vannak. Azokat is sikerült megvásárolni. 1990-től béreltem itt a területet és 1992-től lettem tulajdonos, amikor végképp megszűnt a szövetkezet. Azóta építgettem folyamatosan. Azért nem olyan nagy lendülettel, mert azt vallom, hogy csak azt a pénzt lehet elkölteni, amit megkerestünk, ez mindig így ment éveken keresztül. Mert ugye a megvásárlásnál én sem voltam milliárdos. Amikor megvettem, egy csomó hitelt, 36%-ra kellett hiteleket felvenni. Ekkor azt mondták, hogy ezt lehetetlen kidolgozni. Szerencse hogy akkor volt vendég, ki tudtuk dolgozni. És a legfontosabb az volt, hogy ezektől a hitelektől megszabaduljunk. és utána tudtunk újra fejleszteni.

Amikor hallgatom Önt, úgy tűnik, mintha ez olyan egyszerű lenne. Elültetek egy magot, locsolgatom, szép lassan növekszik, és aztán egyszer csak meghozza a gyümölcsét. Most ha valaki körülnéz, olyan épületegyüttest lát, amit nagyon kevés helyen. Olyan színvonalút, olyan méretűt. Azután kimegy az ember az udvarra, vagy a pusztára – bár nem is tudom, azért egy kerítés van – a gémeskúthoz, a tábortűzrakó helyhez, a búbos kemencéhez. Minden ott van, amit az ember városi lévén a pusztába képzel, illetve amilyen üzenetet kapott mindig, hogy mi a puszta romantika. Mindegyiken látni, hogy nagyon gondos munkával, de nem kevés befektetéssel lehetett csak létrehozni.

Nagyon nagy munka volt, de talán soha nem éreztem ezt munkának. Azt hiszem, azon kevesek közé tartozom, aki azt csinálja amit szeret. Az elejétől fogva azt csináltam, amit szeretek. Igazából nagyon szeretem a vendéget is. Ami itt történik, az valahol a vendégről szól. Az idejövő vendéget meg kell nyernünk, meg kell bízzon bennünk. Amikor belép, már el is dönti, hogy ez milyen hely. Onnan kezdve, hogy az ember munkatársai hogyan viselkednek a vendéggel, hogyan néz ki egy étlap, hogyan néz ki a konyha. Ez egy egység, és azt gondolom, hogy az embereimet sikerült ilyen irányba nevelni. Abból a vendégből élünk, aki idejön, és ez nem frázis. Az a vendég, aki nálunk rendel, akár egy esküvőt, vagy egy nagyobb rendezvényt, annak meg kell először a bizalmát nyerni. Hogy ő megbízzon, abban, hogy amit én mondtam az úgy fog történni, ott ő nem fog csalatkozni, és úgy álljon föl innen, hogy tényleg így történt a dolog. Ez a vendéglátásnak egy nagyon lényeges része. A másik dolog amiért sokan nem szeretnek engem, hogy én nem nagyon vagyok hajlandó áron alul adni a szolgáltatásokat. Volt egy kedves barátom, már húsz ével ezelőtt azt mondta, hogy te nem tudsz olyan üzletet kötni, amiben ne volna tíz vagy húsz fillér haszon? Nem tudok! Mert a dolog erről szól, valamit keresnünk kell! Természetesen lehet rossz üzletet kötni, nem erről van szó, de alapvetően ha valamit eladok, azon legyen tíz vagy húsz fillér haszon. Ezt megint ugye a családból hozom. A kiskocsmából, amikor én ott gyerekeskedtem és dolgoztam, akkor kettő Forint tíz fillér volt egy pohár sör. Amikor kettő húszat adott a vendég, akkor a nagymamám nagyon boldog volt. Ez most nevetségesnek, hihetetlennek hallatszik, de ez így működött nálunk. Vagy olyan volt, hogy apámék tényleg sokat dolgoztak ám vasárnap délután mindig szabadnapos volt a vendéglő. Amikor végre leültünk ebédelni, verik a kaput, édesapám füláll és kimegy. Látom jött egy ember és adott neki egy liter bort. Visszajött és mondom neki, hogy édesapám, de hát ez az ember volt itt, nemrég vett egy liter bort. Azt mondja: fiam, ha én most nem adok neki, lehet, hogy megveri a családját, elrontja az egész estéjét, most nekem fel kellett állni az asztaltól, ennyibe került. Tehát valahol ez a hitvallásom: a vendéget alázattal szolgálni, ez nem nehéz nekem. Tehát ezt imádom, hogy a vendéggel közelségében beszéljek. Megadatott sok minden, tehát tényleg azt mondhatom találkozhattam nagy vezetőkkel. Örömmel szolgáltam ki, a rendszerváltás után Antal Józseftől kezdve, Torgyán József, Medgyesi Péter, Orbán Viktor úrral is természetesen találkoztam. Azt gondolom, hogy valahol nekem ez nagy büszkeség. Tehát szeretek olyan emberekkel találkozni, akik valamire vitték, számítanak ebben a kis Magyarországban.

A szolgálat, a kiszolgálni kifejezés valahogy olyan pejoratívvá vált ma. A mai fiatalok azt mondják, dehogy fogok én másoknak gazsulálni, nem vagyok én alárendeltje senkinek. Más a mentalitás! Van-e aki az Ön hitvallását továbbvigye?

Valóban ez egy nagy kérdés! A mai fiatalság nem szereti ezt a szót. Próbálom nekik elmagyarázni, hogy ha ide eljön egy vendég, akkor gondoljuk azt, hogy most otthonra vendégül láttuk ezt az embert, és ha nem jót csinálunk elrontjuk a kedvét. Aki idejön hozzánk, annak örömet kell szereznünk, mert nem azért jön ide, hogy itt idegeskedjen, ne azt kapja amit kell. Ez a közvetlen személyzet. Gondolom a kérdés egyik része a családi dologra vonatkozik, az egyik fiam velem dolgozik már jó pár éve, a másik fiam szintén vendéglátó, idegenforgalomban dolgozik, de ő Budapesten a Lovas-Show Kft. ügyvezetőjeként, a harmadik gyermekem még csak tizennégy éves. Nagyon szeretném, ha ezt a szakmát folytatná, úgy látom van benne érdeklődés, jó lenne.

A családnak mindig a legfontosabb része, és mi férfiak mindig összekacsinthatunk, de akkor is tudjuk, hogy az asszony.

Ez az, ami nem sikerült az én életemben. Ez egy nagyon nehéz dolog. Két válás után vagyok, azt gondolom, hogy ez nagymértékben rajtam múlik. Megint csak a vendég. Ha a vendég idejön, akkor nem mondhatom azt, hogy nekem most haza kell mennem vacsorázni, mert vár a feleségem. Nem érdekli, nem azért jött ide, hogy ezt hallgassa. Akkor ott van az éjszakázás. Azt szoktam mondani, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy normális családi életet éljek, ez nem sikerült az életemben, ezt el kell ismerni. A gyerekeimmel természetesen jó a kapcsolatom. Mindegyik házasságom sokáig tartott, az egyik huszonhárom a másik tizenöt évig, tehát nem igazán volt ez rövid, de most már nem próbálkozom.

Akkor a vendéglős szakma nem családbarát hivatás?

Ez akkor az, ha az ember a családjával együtt dolgozik. Tehát ha a felesége is vele van. Most már azért ez jobban ki fog domborodni. Amennyiben ez öröklődik és az én gyerekeim gyermeke majd itt totyog a csárdában és magába fogja szívni ezt a légkört ugyanúgy, ahogy én a szüleimnél megtehettem. De sajnos, amikor az én gyerekeim születtek, akkor ez a lehetőség még nem volt adott. Igaz, hogy sokat beszéltünk erről a szakmáról, ezért lett mind a kettő vendéglátós, de ez mégsem olyan, mint amikor a sajátodban dolgozol. Nekem fáj a fejem, ha itt most ki kell javítani a nádtetőt, vagy bármi műszaki probléma van, de az öröm is az enyém. Amikor megnézem ezt a kis területet, akkor büszkének kell arra lenni, hogy igen azért itt valamit elértünk.

Ha az ember egy ilyen nagy vállalkozást épít szinte a semmiből, eljuthat-e valaha addig, hogy most idáig és tovább nem csinálom, nem fejlesztek, úgy jó ahogy van, ez végleges és ehhez már nem is akarok semmit hozzátenni?

Ezt embere válogatja, de azokon a helyeken, ahol a tulajdonos és a menedzsment ugyanaz, ez a lehetőség nagyon ritkán adott. Tehát itt tényleg mindig a sajátját építi az ember még egyszer mondom. Nem tudunk már olyan kapitalisták lenni, hogy nekünk az ember nem számít. Például most volt egy fizetés és bejöttek hozzám a csikósok a fizetésért. Örültem, hogy jó tiszta arcú fiatalemberek dolgoznak itt. Most mondjam nekik, hogy az állam hozott egy rendeletet ezért te tízezerrel kevesebbet keresel. Nem mondhatom. Meg kell találnom annak a lehetőségét, hogy ezeket a pénzeket visszaadjam. Ezért nem lehet megállni.

Mit jelent ez most a gyakorlatban? Van valami új terve, elképzelése? Valami, aminek el kellene készülnie?

A múlt évben adtuk át a Bogáncs rendezvényházat, amit Ön is látott. Ez egy nagyon szép egység, pályázatot sikerült hozzá nyernünk, de hát az csak egy részig lett kész. Most épül a fűtés benne és most zajlik egy konyhafelújítás. Ami megint a színvonalat növeli, jobb technikát, jobb gépeket tudunk megvásárolni, jobb körülmények között tudunk dolgozni. Nekem azért az is hitvallásom, hogy az embereknek a munkafeltételeket meg kell teremteni, mert akkor tudnak normálisan dolgozni. Ha ki kell szaladgálni hogy megsüssön egy rántott húst, abból nem lesz színvonalas vendéglátás. Tehát ez az egyik nagy tervünk, a másik nagy dédelgetett tervünk a szállodafejlesztés, mert ezzel a vendégházzal létrehoztunk egy újfajta üzletágat, a nagyobb rendezvények, nagyobb bankettek, nagyobb esküvők. Egyre inkább felmerül a szállás hiánya és ez a pár üdülőtanyánk nem alkalmas arra, hogy egy nyolcvan-százfős rendezvény esetén, ha csak a fele szeretne itt aludni azt sem tudjuk elhelyezni. Így lesz komplett ez a szolgáltatás, azt gondolom. Most is van az erdészetnek egy szép szállodája, ami nem messze van tőlünk, és így transzferrel el lehet vinni a vendégeket. De a vendég igazából azt szereti, ha ide botorkálhat a szomszédba és már otthon is van.

Mekkora területen lehet itt barangolni, bóklászni, lovagolni, kikocsizni?

A terület, amit kezelünk kettőszáz hektár, ez kifejezetten az idegenforgalmi célra van szinte, meg a legeltetésre. De ennél még nagyobb területet is be lehet járni, a Kiskunsági Nemzeti Parkban kijelölt túraútvonalakon. Vannak tanösvények ahol ki vannak táblázva a növények nevei, nagyon érdekes látvány, hogyha az ember tényleg rászánja magát arra, hogy gyalog végigsétáljon. Ezt még jobban szeretem, mint a lovaglást, mert az megint egy csoda, ahogy az ember a madarakat hallgatja. A bugaci csikósjáték csak egy része a kínálatnak. A kirándulás úgy kerek, hogy kimegyek a pusztára, megnézem az állatokat, utána sétálok egy jót, azután eszek egy jót a csárdában, hallgatok egy jó cigányzenét. Tehát ez így kompletten egy Hungarikum. Azért is küzdök most, hogy ez Hungarikummá váljon.

Megint csak említettük, de kanyarodjunk ide vissza: elégedettek, jó körülmények között dolgozók kell legyenek a munkatársak, mert akkor nyújtják a várható maximumot? De már ott kezdődik a dolog, hogy kit vesz fel az ember?

Ez az egész vállalkozás ugyanúgy épül fel, mint másikak. Minden területnek van egy vezetője. Például a lovasoknak van egy telepvezetője, aki az én maximális bizalmamat élvezi. Ezáltal teljes felelősséggel tartozik azokért az emberekért, akik ott dolgoznak. Ugyanez van a csárdavezető esetében. Nem szólok bele, nyilván van olyan eset, de nem igazán jellemző az, hogy én beleszóljak abba, hogy konkrétan kik dolgozzanak. Mert ezzel már nagyon elapróznám magamat. Van egy másik üzletágunk is, tehát gyakorlatilag van három olyan emberem akire építem ezt, illetve a gazdasági vezetésről ne feledkezzünk meg, tehát így van négy vezetőm. Nem jutok oda mindenfajta személyzethez, de ahogy kezelem azokat, akiket felvettünk, az már az én dolgom. Nagyon sok múlik azon, hogy hogyan szól az ember. Amikor odaszól, akkor az üljön, tehát ne azt mondják, hogy megjött ez az okostojás és nem ért semmihez. Igenis érteni kell mindenhez, még a lovak esetében is, ami egy kicsit távol áll tőlem. De a szakma alapjait ismerni kell a vendéglátásban, a felszolgálásban is. Nincsenek ultra emberek, én sem vagyok az, de most már óriási az élettapasztalatom, sajnos a korom miatt is.

Ugyanakkor az ember azt mondja, hogy mégis egy magán vállalkozás. A saját pénzemet, a saját jövőmet viszem minden nap vásárra. Nagyon nagy bizalom kell ahhoz, hogy ne akarjon beleszólni minden dologba. Meg kell tartóztassa magát? Vagy pedig ez így természetes és meg sem fordul a fejében, hogy ebben a négy említett emberben ne korlátlanul és feltétlenül bízzon meg?

Ez nincs azért így, nem korlátlan ez a bizalom. Természetesen beleszólok, ha a dolog úgy kívánja, de azért nekik is érezni kell a felelősséget, mert ha mindent én döntök el helyettük, akkor az fog történni: Ó hát majd szólunk a főnöknek, az majd eldönti. Tehát nem szabad eddig elmenni. Bele kell menni sok apróságba, ezt nem tagadom, különösen a mai világban. Honnan szerzünk árut, ki szállít nekünk, milyen áron kapom, lehet-e valamit olcsóbban kapni, de nem rosszabb minőségű. Szóval ezekbe nyilván bele kell szólni, természetesen figyelni kell a napi gazdasági helyzetet, hogyan áll a cég. Ez is nagy dolog! Húsz év alatt nekünk még nem volt problémánk a fizetéssel. Ez a másik nagy dolog. Ezáltal is van a cégnek egy olyan bizalma, hogy most is akik itt dolgoznak építők, nemhogy előleget nem kértek, hanem azt mondják, hogy amikor lehetőség lesz amikor kifizessük, akkor fizetjük. Nos ez egy bizalom. Ezt a bizalmat csak eljátszani lehet és ezt én nem játszottam el már jó pár éve, de ugyanez vonatkozik a vendégre is. Ha visszajön ide újra akkor az egy öröm.

Ha az ember őszi napokon, nyári éjszakákon kiballag nem messze ide csak néhány száz méterre és felpillant az égre, valahogy úgy érzi, hogy a teremtőhöz kerül közelebb. Mennyire befolyásolta, irányította az életét a piaristáktól elindulva a hit?

Nem vagyok templomba járó ember, de hitem az van. Én is szoktam azt mondani, hogy Istenem köszönöm, ha valami úgy történt. De ez nem bigottság. Ezt megint a Piárban nevelték belénk, hogy nem az az igazi istenhívő, aki minden nap ott rágja a körmét és térdepel a templomban, hanem hogy itt belül legyen egy alap és ez megvan.

És nem csak ez van meg, hanem mindabból, amit elmondott eddig, üzletembereknél nehéz ezt mondani, de valamiféle emberszeretet sugárzik.

Én már megengedhetem magamnak, hogy csak azokkal dolgozzak együtt, akiket szeretek. Valóban közel állnak hozzám az emberek, tehát ez már egy ilyen családi normális kapcsolat, ami kialakult az évek alatt. Én valóban ilyen vagyok, valószínűleg édesanyám természetét örököltem. Őt imádták annyira az egyszerű kis kocsmában a vendégek, mert neki tényleg kötélből voltak az idegei. Volt egy öreg barátom, sokat voltunk együtt, a Bozsó János bácsi, híres kecskeméti festő, mindig azt mondta, hogy ezt az ősnyugalmat irigylem belőled.

Kedves hallgatóink, az elmúlt félórában Kovács Zoltán a bugaci korcsmáros vendégei voltunk.

Kapcsolódó cikkek

h i r d e t é s