Kedves Premierbérlet, már hogyne szabadna! Sőt, megkérem,hűtlen ne legyen e fórumhoz,mert kár lenne Önért.Ellenben a javított mondata tán még az előzőnél is rosszabbra sikerült-igaz ugyan,hogy Lajosmizse kimaradt belőle,de a rosszindulat belélopódzott: Ön ebben a formában azt feltételezi,hogy akik eddig hozzászóltak a darabhoz, "dolgozni" járnak a színházba?! Az elfogultság tényleg annyira elhomályosítja szeme világát,hogy az ordító sikert nem látja meg?Ma is voltam,ma sem bemutatóbérletesek voltak, és úgy kellett a nézőktől megvonni a szót,egymással versengve jelentkeztek!Nem munka okán,hanem mert ez egy JÁTÉK!Besenczy pedig remek játékmester!
Nilvánvaló volt soraiból,hogy Ön egy "ellendrukkere" a mostani vezetésnek, de nagyon bízom benne,hogy hacsak nincsenek komoly egzisztenciális okai ennek az "ellenszenvnek",akkor el fog múlni, beül majd még egyszer a nézőtérre(lesz ideje,szerintem hosszú előadássorozatnak nézünk elébe), meglazítja a nyakkendőjét, (ha hord ilyesmit)és hagyja, hogy elvarázsolják,és játékba vigyék...Ha megteszi, remélem ugyanolyan színvonalasan és szellemesen beszámol róla,ahogyan eddig is :)Ha pedig Lajosmizse felé jár, gondoljon ránk:)

Tiszteletem mindenkinek ! Már kérdeztem ,hogy miért nem látok kritikát itt Az őrült naplójáról ? Talán nem szabad ? A "sikerdarab" eddigi előadásain a kritikus ott volt és beszélt, beszélt, beszélt . Szerintem show műsor . Hát legyen, ha ilyen darabokat szeret a közönség akkor ezt kell nekik adni. Egy színház nem erre való .

Tiszteletem mindenkinek ! Már kérdeztem ,hogy miért nem látok kritikát itt Az őrült naplójáról ? Talán nem szabad ? A "sikerdarab" eddigi előadásain a kritikus ott volt és beszélt, beszélt, beszélt . Szerintem show műsor . Hát legyen, ha ilyen darabokat szeret a közönség akkor ezt kell nekik adni. Egy színház nem erre való .

Elnézést kérek minden lajosmizsei és nem lajosmizsei embertől, akit megbántottam. Ha úgy gondolják, hogy a Bodolay miatt elpártolt, de a szebb jövő reményében visszatérő hagyjuk is mostmár milyen illetőségű nézők akár még a premier közönségénél is aktívabb közreműködői lesznek az előadásnak, akkor semmi baj, sikeres lesz a darab, kívánom, hogy így legyen.
Én persze ettől még fenntartom a véleményem. Akkor is, ha Sybill-lel az élen személyemmel (beleértve "remegő pici lelkemet")voltak kedvesek foglalkozni, és nem az előadással.
A biztonság kedvéért mégegyszer elnézést kérek azoktól, akiket megbántottam, és az inkriminált mondatot az alábbiak szerint javítom: "de vajon így lesz-e a későbbi előadásokon, ahol kevésbé közéleti, a közszereplést nem gyakorló, a színházba szórakozni és nem dolgozni járó nézők foglalnak majd helyet a nézőtéren?"

Csak a miheztartás végett a jövőre nézve: ugye szabad nem egyetérteni is?

Kedves Sybill!
Kérdezi, hogy „Az elfogultság tényleg annyira elhomályosítja szeme világát,hogy az ordító sikert nem látja meg?Ma is voltam,ma sem bemutatóbérletesek voltak, és úgy kellett a nézőktől megvonni a szót,egymással versengve jelentkeztek!Nem munka okán,hanem mert ez egy JÁTÉK!Besenczy pedig remek játékmester!” A játékmestert persze Besenczinek hívják, de ezt nyilván Ön is tudja, mert a színikritikában helyesen szerepel a neve, nem úgy mint a darab szerzőjéé, akit Pörtnernek nevez Portner helyett, de nem is ez a lényeg.
Örömteli élete lehet, ha nap mint nap színházba járhat. (Hacsak persze nem jegyszedő, mert akkor ugye muszáj, de azért az sem lehet olyan rossz.) Én csak egyszer láttam a Hajmeresztőt, mint a nézők többsége, úgyhogy abból az egyetlen előadásból vagyok kénytelen következtetést levonni (ugyancsak mint a nézők többsége). A színészi teljesítményekkel (persze eltérő mértékben) elégedett voltam, viszont az Ön által oly lelkesen ünnepelt JÁTÉK-ot hamisnak és bizony olykor unalmasnak találtam. Nem szeretnék itt valamiféle nagy ívű társadalmi parabolát húzni, de bizony épp oly álságos volt, mint napjaink demokráciájának egyik-másik eleme.
Mi is történik valójában? Végignézünk egy egy felvonásnyi, inkább a bemondásokra, semmint a történetre építő eseménysort, és a második rész elején fel kell mondani a leckét, hogy mit láttunk. Kérdéseket lehet feltenni a szereplőknek, és ők válaszolnak. Azok az információk azonban, amelyek fontosak az ügy végső kimenetele szempontjából, nem a mi (játékos-nézők) kezében vannak, így aztán valójában nem is rajtunk múlik, hogy mi derül ki a végén. Csak két példa. Amikor a képviselő felesége azzal magyarázza egyértelműen liazonra utaló telefonbeszélgetését, hogy a jó édes anyukájával társalgott, ezt az információt a készséges inas senki által nem ellenőrizhető módon a telefonba igazolja vissza a nyomozósegédnek. Vagy amikor a nézők tudni szeretnék, hogy az ószeres fogkeféje nedves-e, a szereplők döntenek úgy, hogy igen, nedves, tehát valószínűleg használták a közelmúltban. Mi alapján? Mert így van megírva? Vagy mert így döntött a rendező? Vagy így döntenek a színpadi személyek? A fogkefés esetben még csak érthető lenne a gyanúsított védekezése, de valójában a főnyomozó hitelesíti az alibit. Ki irányítja tehát a cselekményt?
Lássuk be, itt nem a közönség játszik valójában, habár azt az érzetet szeretnék benne kelteni, hanem vele játszanak! Ha csak egy kicsit is elfogulatlanul nézi majd a negyedik-ötödik alkalommal az előadást, akkor Ön is észreveszi, hogy nem akkor állítja le Rosetti nyomozó a kérdéseket, amikor kezd szorulni a hurok valamelyik gyanúsított nyaka körül, hanem amikor eltelt a „játékra” szánt idő, és tovább kell lépni. Ezért a szavazás is álságos, mert nem a megismert tényekre épít, hanem kinek-kinek az egyéni érzelmeire. Ráadásul a népítélet után nem vesztegetik az időt a megoldás korrekt felépítésére, a közfelkiáltással kinevezett gyilkos megtörik, és egy decens nagyjelenet közepette leleplezi magát.
Hát ez a bajom kérem. A koncepció. És attól, hogy az Ön ismerősei speciel jól érezték magukat, még nincsenek kevésbé becsapva, mint pl. én, aki feszengtem.
Az Ön számára nyilvánvaló a soraimból, hogy ellendrukkere vagyok a mostani vezetésnek. Nem lehetek az, mégpedig abból az önző okból, hogy szeretnék jó színházat látni Kecskeméten, és roppantul nem érdekel, hogy hogy hívják az igazgatót, akinek a regnálása alatt ez bekövetkezik. Viszont fenntartom magamnak a jogot, hogy én döntsem el, mit tartok jó színháznak. Otthagytam én a kellős közepén darabot kétszer is a Bodolay igazgatta színházban (hogy ne kelljen találgatni: az Osztrigás Micit és minden idők egyik lebugyutább kecskeméti darabját, a Montmartre-i ibolyát), de ezt nem dicsekvésként mondom, csak hogy lássa, nem személyfüggő nálam a dolog. Az u.n. „ordító siker” pedig egyszerűen semmit nem determinál számomra, akármilyen hangosan is ordítják a fülembe. Sőt, azt hiszem, a napi siker általában sem egy értékmérő. Ha nem hiszi, majd meglátja az Amadeusban Salieri és Mozart kapcsán.

Kedves Sybill!
Kérdezi, hogy „Az elfogultság tényleg annyira elhomályosítja szeme világát,hogy az ordító sikert nem látja meg?Ma is voltam,ma sem bemutatóbérletesek voltak, és úgy kellett a nézőktől megvonni a szót,egymással versengve jelentkeztek!Nem munka okán,hanem mert ez egy JÁTÉK!Besenczy pedig remek játékmester!” A játékmestert persze Besenczinek hívják, de ezt nyilván Ön is tudja, mert a színikritikában helyesen szerepel a neve, nem úgy mint a darab szerzőjéé, akit Pörtnernek nevez Portner helyett, de nem is ez a lényeg.
Örömteli élete lehet, ha nap mint nap színházba járhat. (Hacsak persze nem jegyszedő, mert akkor ugye muszáj, de azért az sem lehet olyan rossz.) Én csak egyszer láttam a Hajmeresztőt, mint a nézők többsége, úgyhogy abból az egyetlen előadásból vagyok kénytelen következtetést levonni (ugyancsak mint a nézők többsége). A színészi teljesítményekkel (persze eltérő mértékben) elégedett voltam, viszont az Ön által oly lelkesen ünnepelt JÁTÉK-ot hamisnak és bizony olykor unalmasnak találtam. Nem szeretnék itt valamiféle nagy ívű társadalmi parabolát húzni, de bizony épp oly álságos volt, mint napjaink demokráciájának egyik-másik eleme.
Mi is történik valójában? Végignézünk egy egy felvonásnyi, inkább a bemondásokra, semmint a történetre építő eseménysort, és a második rész elején fel kell mondani a leckét, hogy mit láttunk. Kérdéseket lehet feltenni a szereplőknek, és ők válaszolnak. Azok az információk azonban, amelyek fontosak az ügy végső kimenetele szempontjából, nem a mi (játékos-nézők) kezében vannak, így aztán valójában nem is rajtunk múlik, hogy mi derül ki a végén. Csak két példa. Amikor a képviselő felesége azzal magyarázza egyértelműen liazonra utaló telefonbeszélgetését, hogy a jó édes anyukájával társalgott, ezt az információt a készséges inas senki által nem ellenőrizhető módon a telefonba igazolja vissza a nyomozósegédnek. Vagy amikor a nézők tudni szeretnék, hogy az ószeres fogkeféje nedves-e, a szereplők döntenek úgy, hogy igen, nedves, tehát valószínűleg használták a közelmúltban. Mi alapján? Mert így van megírva? Vagy mert így döntött a rendező? Vagy így döntenek a színpadi személyek? A fogkefés esetben még csak érthető lenne a gyanúsított védekezése, de valójában a főnyomozó hitelesíti az alibit. Ki irányítja tehát a cselekményt?
Lássuk be, itt nem a közönség játszik valójában, habár azt az érzetet szeretnék benne kelteni, hanem vele játszanak! Ha csak egy kicsit is elfogulatlanul nézi majd a negyedik-ötödik alkalommal az előadást, akkor Ön is észreveszi, hogy nem akkor állítja le Rosetti nyomozó a kérdéseket, amikor kezd szorulni a hurok valamelyik gyanúsított nyaka körül, hanem amikor eltelt a „játékra” szánt idő, és tovább kell lépni. Ezért a szavazás is álságos, mert nem a megismert tényekre épít, hanem kinek-kinek az egyéni érzelmeire. Ráadásul a népítélet után nem vesztegetik az időt a megoldás korrekt felépítésére, a közfelkiáltással kinevezett gyilkos megtörik, és egy decens nagyjelenet közepette leleplezi magát.
Hát ez a bajom kérem. A koncepció. És attól, hogy az Ön ismerősei speciel jól érezték magukat, még nincsenek kevésbé becsapva, mint pl. én, aki feszengtem.
Az Ön számára nyilvánvaló a soraimból, hogy ellendrukkere vagyok a mostani vezetésnek. Nem lehetek az, mégpedig abból az önző okból, hogy szeretnék jó színházat látni Kecskeméten, és roppantul nem érdekel, hogy hogy hívják az igazgatót, akinek a regnálása alatt ez bekövetkezik. Viszont fenntartom magamnak a jogot, hogy én döntsem el, mit tartok jó színháznak. Otthagytam én a kellős közepén darabot kétszer is a Bodolay igazgatta színházban (hogy ne kelljen találgatni: az Osztrigás Micit és minden idők egyik lebugyutább kecskeméti darabját, a Montmartre-i ibolyát), de ezt nem dicsekvésként mondom, csak hogy lássa, nem személyfüggő nálam a dolog. Az u.n. „ordító siker” pedig egyszerűen semmit nem determinál számomra, akármilyen hangosan is ordítják a fülembe. Sőt, azt hiszem, a napi siker általában sem egy értékmérő. Ha nem hiszi, majd meglátja az Amadeusban Salieri és Mozart kapcsán.

Elnézést kérek minden lajosmizsei és nem lajosmizsei embertől, akit megbántottam. Ha úgy gondolják, hogy a Bodolay miatt elpártolt, de a szebb jövő reményében visszatérő hagyjuk is mostmár milyen illetőségű nézők akár még a premier közönségénél is aktívabb közreműködői lesznek az előadásnak, akkor semmi baj, sikeres lesz a darab, kívánom, hogy így legyen.
Én persze ettől még fenntartom a véleményem. Akkor is, ha Sybill-lel az élen személyemmel (beleértve "remegő pici lelkemet")voltak kedvesek foglalkozni, és nem az előadással.
A biztonság kedvéért mégegyszer elnézést kérek azoktól, akiket megbántottam, és az inkriminált mondatot az alábbiak szerint javítom: "de vajon így lesz-e a későbbi előadásokon, ahol kevésbé közéleti, a közszereplést nem gyakorló, a színházba szórakozni és nem dolgozni járó nézők foglalnak majd helyet a nézőtéren?"

Csak a miheztartás végett a jövőre nézve: ugye szabad nem egyetérteni is?

A premier után – mint máskor is – baráti társaságunk felkereste a színházhoz közel eső éttermet, hogy vacsorázzunk, és megbeszéljük a látottakat. Eleinte minden a megszokott rendben történt, a pincér felvette az italrendelést és szétosztottaz étlapokat, amikor azonban a felszolgálásra került volna a sor, kezében a megrakott tálcával elkezdte kérdezgetni az asztaltársaság tagjait, hogy figyeltünk-e, és hogy szerintünk ki rendelte a búzasört, és a ki a száraz vörösbort. Később, az ételrendelés után önként jelentkezőt kért a sertésborda kiklopfolásához, és ahelyett, hogy a vendég maga választhatta volna meg, hogy milyen mértékben kéri átsütni a bélszínt, szavazással döntöttünk a vérességről. Mindezek után a fizetésnél azt reméltem, hogy legalább némi engedményt kapunk, ha már a munka egy részét velünk végeztették el, de mire odaértünk volna, felébredtem csendes szendergésemből, amely a színház Hajmeresztő című, legutóbbi bemutatott darabjának második részének erején tört rám.
Pedig állítólag ez egy igazi sikerdarab, és Cseke Péter igazgató-rendező biztosra akart vele menni. Az előzetesek nem mulasztják el megemlíteni, hogy Amerikában ez a legtöbbször játszott, prózai színmű, és állítólag Pesten is nagy siker volt Kern Andrással. Ha most mégis unalmasnak tűnt számomra, az tehát valószínűleg a rendezés hibája, mert a színészeken igazán nem múlott a siker. Hegedűs Zoltánt éppen azért nem nagyon szerettem korábbi szerepeiben, mert túlságosan is kimértnek találtam, most azonban épp a szükséges mértékben játszotta túl a sajátos nemi identitású fodrászt, szinte lubickolt a szerepben. Danyi Juditról pedig azt kellett (ismét) megállapítani, hogy miközben színészi játéka igen széles skálán mozog, egyformán hitelesen tud fennkölt királynőt és kék hajú avantgárd fodrászlányt adni, közben mindig izgalmas és vonzó nő marad. (Ellentétben a színház másik vezető női színészével, aki valamennyi szerepében ugyanazt az affektáló fruskát alakítja, de ez most nem tartozik szorosan ide.) Réti Erika rutinnal adta a képviselő feleségét, nem az ő hibája, hogy ezúttal nem nála volt a labda (hogy stílszerű legyek, utalva a premiert „megtisztelő” első osztályú kecskeméti futballistákra is). Ráadásul még azt az esélyt is elvették tőle, hogy ő lehessen a gyilkos, amikor egy telefonos információ váratlanul alibit igazolt neki. Pál Attila minden igyekezete ellenére sem tudta kiszínezni a figurát, a meleg fodrász és a kék fodrászlány mellett szürke maradt.
Besenczi Árpád, a maga televíziós mulattató műsorokon edződött rutinjával megpróbálta működőképessé tenni az előadást. Valószínűleg neki kellett volna elvinnie a hátán, de ez azon a péntek estén nem sikerült maradéktalanul. Meglehetősen lényegtelen részletek derültek csak ki kérdései nyomán, s amikor a szavazásra került a sor, meggyőződésem, hogy a nézők többsége nem a látottak és hallottak, hanem a hite alapján döntött a gyilkos személyéről. És itt álljunk meg egy pillanatra. Az egész darab sikere azon múlik, hogy mennyire együttműködő a közönség. Sybill lelkesedik és boldog, hogy az előző előadás utolsó perceinek kínos hallgatása (Szokolay-Kazinczy: „Esküdjetek!”) után ezúttal megértőbb volt a bemutató közönsége, de vajon így lesz-e ha a Bodolay által állítása szerint színházunktól elpártoló lajosmizsei ismerősei ülnek majd a nézőtéren?
Az első két előadás után bizony cseppet sem vagyok meggyőződve arról, hogy fényes évad elébe nézünk, s nem javasolnám, hogy Cseke igazgató úr most szavaztassa meg a közönséget, hogy ki a színház gyilkosa (persze csak képletesen) Kecskeméten. Ki tudja, talán nem is szerepelnének az elődök olyan rosszul … . (Még szerencse, hogy a múlt héten hosszú várakozás után megnézhettem a Prah-ot a kamaraszínházban, így aztán egyre kínzóbb színházéhségemet végre sikerült egy magas színvonalú, méltó alkotással csillapítani.)